Aki rákattintott a cikk címére, mondván, hogy szeretne tovább olvasni, valószínűleg a bizonytalan méretű kisebbségbe tartozik, aki hajlandó lenne online cikkért fizetni. Na de miről is van szó?
A „fizetős online tartalom” című pszichedelikus kapitalista himnuszt elég régóta fújják már azok, akik a XIX. század tartalomszolgáltatási modelljében gondolkodnak: mondták már a Financial Times-nél is, a News Corporation pedig nagyszabású offenzívát hirdetett.
Rupert Murdoch és Miki Egér. Előbbi a világ második legnagyobb médiabirodalmának feje, utóbbi a világ legnagyobb médiabirodalmának rágcsálója.
Mondjuk, ha Rupert Murdoch mondja, hogy mindez megéri, akkor neki illik elhinni; egyébként is, a tartalomszolgáltatás régi modellje (még ha a „XIX. századi” jelző inkább idézőjelben értendő) azért még működik. Ez a modell elég egyértelmű: az ember gyárt egységnyi tartalmat, azt pedig egységnyi, előre meghatározott pénzért adja oda minden olvasónak. Ha tehát mi most gigászi olvasottságú hírportál lennénk, konkrétan ezt a cikket csak X forint leszurkolása után lehetne elolvasni.
Csakhogy ez a tartalomszolgáltatási modell elsősorban azokra a tartalmakra vonatkozik, amik nem kerültek bele a „digitális világ” viszonylag nehezen megfogható, körülhatárolható bűvkörébe. Mondjuk ki konkrétan: az újságnál ez konkrétan működött is. Igaz, most kicsit rájuk is jár a rúd (helyi példát is hozva).
Ha azt feltételezzük, hogy ez egy elavult modell, és elfogadjuk a „XIX. századi” jelzőt, akkor ugorjunk: a XX. századi tartalomszolgáltatási modell alapját az képezné, hogy a tartalomszolgáltató és a tartalom fogyasztója között nem közvetlen, hanem közvetett „árucsere” zajlik. Ahelyett, hogy a fogyasztó konkrétan pénzt adna a tartalomszolgáltató kezébe az átvett tartalomért, ők ketten – hallgatólagos megállapodás alapján – bevonnak egy harmadik felet, a hirdetőt. A fogyasztónak tartalom kell; a szolgáltatónak pénz; a hirdetőnek a fogyasztó, amiért hajlandó fizetni. Ezt az egyszerű háromszög-modellt azonban a fogyasztók mintha az utóbbi időben kezdték volna felrúgni, akarva vagy akaratlanul.
És mindezzel visszakanyarodunk az eredeti témához: Rupert Murdoch szerint itt jönne a „XXI. századi” modell, ami tulajdonképpen a „XIX. századi” felmelegítése: megint kérjünk a tartalomért egységnyi pénzt.
Az ingyenes az új fekete
Közhely: free is the new black. Manapság terjengős és késhegyre menő vitákat szokás vívni arról, hogy a tartalom mint olyan, vajon ingyenes-e. (DJ Jeszenszky vs DJ Yoda, IFPI vs mp3-downloaders, bólogatós zsiráf vs kalózok, ésatöbbi, ésatöbbi.) Az mindenesetre biztosnak tűnik, hogy – és engedtessék meg a saját bejegyzésre visszalinkelés önelégültsége – az emberek igen nagy részét csak a tartalom érdekli, de nem igazán becsüli meg magát a helyet vagy a formát, ahogy a tartalmat megkapja. Ez utóbbi állításra egyébként számtalan példát lehetne hozni: annak idején, amikor a legendás Napstert leállították, az emberek nem kezdtek éhségsztrájkokba a megmentéséért, egyszerűen kivárták a következő ilyen hely létrejöttét, ahol az illegális zenei tartalmat megszerezhetik. Ez a folyamat annyira felgyorsult, hogy manapság már itthon is egymást érik azok az akciók, amelynek során az itthoni gócpontokat próbálják felszámolni az illetékesek. Az évtized végére az internetezők igen nagy százaléka gondolja úgy, hogy a filmek és a zenék olyan tartalmat képviselnek, amelyek, ha hozzáférhetők, nyugodtan letölthetők, hiszen a tartalom szabad. (A „free” szó játékosságát ebben az esetben lehetetlen visszaadni.)
A hír mint tartalom
Ezek után legalábbis érdekes feltételezés, hogy a „fizess az online hírportál híreiért” életképes modell lehet. A jelek szerint a fizetőssé tett Times olvasóinak 93 (más adatok alapján 66) százaléka úgy gondolta, hogy a hírek számtalan más helyen beszerezhetők, és inkább nem adnak pénzt a Times-nak csak azért, hogy ott olvashassák el a máshol ezrével sorakozó híreket.
Persze, mondhatnánk, a másodközlés átka. (Sajtófigyelést is végzünk, és jól látszik, milyen az, amikor egy érdekes hír változatlan formában sorjázik rengeteg hírportálon.) Csakhogy itt nem elsősorban arról van szó, hogy az emberek az ingyenes alternatívákat keresik szinte mindig – sokkal inkább arról, hogy a hír mint tartalom az interneten nem bír kiemelt szereppel. Ráadásul az online hírportálok gombamód elszaporodtak, pontosan azért, mert a kicsik a banneres modellből elég jól meg tudnak élni: kevés újságírót alkalmaznak, a híreik zömét hírügynökségektől és nagyobb portáloktól veszik át másodközlésre. A hirdetők nagy része pedig még mindig bizonytalan, ami a hirdetési mixek összeállítását illeti (és inkább hirdet, anélkül, hogy mérné a hatékonyságot, vagy egyáltalán belegondolna, megéri-e). Ráadásul itthon többé-kevésbé sikeresnek bizonyultak a „helyi internetes újságok” (oximoron, nem? mármint a „helyi internetes”), elég csak a pecsiujsag.hu pörgését megnézni, vagy azt, hogyan próbálja átmenteni magát egy másik „térbe” a Dunántúli Napló a bama.hu-val.
Ha valaki sokat akar keresni
Mindenesetre igazán érdekesnek ígérkezik maga a kísérlet: vajon mi lesz hosszú távon? Talán nem rugaszkodunk el a valóságtól, ha azt jósoljuk, hogy a gigászok, akik ezzel az akcióval túl sokat akarnak keresni, megtorpannak – összeomlást azért ne vizionáljunk még –, és sok kisebb hírszolgáltató lép előtérbe, akik hajlandóak kisebb profitért szolgáltatni. Az, hogy milyen keretek között, már más kérdés, de azért jelzésértékű, hogy hazánkban az internetezők nagyjából 7%-a fizetne az internetes tartalmakért.
Címkék: Financial Times, média
riszpekt random user postjaiért érdemes ide visszajárni