‘webkettő’ címkével ellátott bejegyzések

Fluxuskondenzátor bekapcs

2010. október 28. csütörtök

Ez mekkora királyság már: a Vissza a jövőbe trilógia negyedszázados jubileumára egy sor fasza akció készült, amiből a legnagyobb dobás a Twitterfolyam. Minden karakter kapott egy külön Twitter-fiókot, ahol realtime twittelik a film cselekményét – mármint a fiktív karakterek, a saját szemszögükből, mintha éppen most történne.

Állat.

A webkocsma bezzeg hangos

2010. október 24. vasárnap

Kocsmarutinra még kisgyerekkoromban tettem szert: anyai ágon a fél család kocsmáros volt, apai ágon meg a nagyapám vitt oda először a pulthoz, hogy a sör habját leigyam a korsó tetejéről. Később keveset jártam arrafelé, de a szabályokat jól megtanultam.

  1. Ha belépsz, illedelmesen köszönni illik.
  2. Aztán csendben le kell ülni egy félreeső asztalnál, és figyelni, hogy folyik a szó.
  3. Aki már első nap hülye viccekkel akarja magára vonni az összeszokott társaság figyelmét, azt hamar kiutálják, hogy más eshetőségeket most ne is említsünk az esti szürkületből.
  4. Ha eljön a pillanat, lehet fizetni egy kört a közelben ülőknek, és onnan már könnyebb lesz a társalgás.
  5. Hosszú időre nem szabad elmaradni a társaságtól.
  6. Aki jó fiú, azt előbb-utóbb úgyis megkérdezik, hogy “na, mi a pálya?, de hosszú idő kell ahhoz, hogy magunkra tudjuk vonni több asztaltársaság, vagy az egész kocsma figyelmét.

Hogy az internet különálló kis  szobáiban folyó társalgás leginkább a kocsmák világát idézi, már régen nyilvánvalóvá vált. Először akkor, amikor a különböző internetes fórumokon olvasott gyalázkodások miatt éppen Dunának induló, elkeseredett menedzserek önérzetének helyreállításán fáradoztunk. Ha el tudták képzelni, hogy a való világban is vannak olyan kocsmák, ahol real time szidják őket, és hogy oda nem lenne nagy kedvük beülni egy sörre, majdnem nyert ügyünk volt. Lefekvés előtt nem zaklatták magukat fölöslegesen azzal, hogy az online hírportálok cégükről szóló cikkei mögött sorjázó hozzászólásokat olvasgassák.

Ennek tükrében nyilvánvaló, hogy a social media térnyerését ügynökségünknél a webkocsmák kivirágzásaként aposztrofáljuk. Az igazi párbeszéd ma már ezekben az információellátó egységekben folyik, értelemszerűen a pr-esnek otthonosan kell mozognia ezek termeiben is. De semmiképpen sem úgy, hogy nagy arcú piárosként belökjük az ajtót, és már az ajtóból nyomjuk a süket dumát. Ez Chuck Norristól, meg Jack Bauertől sem venné ki jól magát. Ha azt akarjuk, hogy figyeljenek ránk, be kell tartani a szabályokat, amiket gyermekkoromban, az olajos padlós italmérésekben lestem el. Mindegyiket.

Hogyan használd ki Dio halálát?

2010. május 20. csütörtök

Ezek a srácok nem viccelnek: egy komplett Google találati oldalt sikerült összemanipulálniuk Ronnie James Dio halála mögé.

METÁL!

De ezzel kicsit előreszaladtunk. Az van, hogy a metál hall of fame egyik nagy alakja (sátánvilla, anyone?), Ronnie James Dio május 16-án meghalt. Annak, aki nem ismeri, számtalan forrás áll a rendelkezésére (és mondjuk pont ez a történet lényege) – az itt, vagy itt leírtakat nem ismételném meg, legyen elég annyi, hogy Dio az önmagáról elnevezett metálbanda előtt például a Rainbow-ban nyomta az ipart, és az Ozzmant váltotta le a Black Sabbath-ban. (Akinek ez sem mond semmit, az menthetetlen.)

Nomost, szegény gyomorrákban meghalt, és persze halálában is rengeteg embert érdekelt.

Itt kapcsolódjunk be a történetbe. Adott néhány tag, aki azzal keresi a kenyerét, hogy mindenféle vírusokat írogat. Igen, ez egy komoly kereseti forrás manapság, elképzelhető, hogy nagyobb pénzt lehet vele szakítani, mint pr-rel :) Most tekintsünk el attól, hogy milyen groteszk például olyan vírust írni, ami vírusirtónak álcázza magát, hamis vírusriadót generál, és aztán pénzt fizettet a felhasználóval, hogy megvetesse a nemlétező vírusirtó teljes verzióját… (Muhaha.) A mi szempontunkból ez nem olyan fontos. Fogadjuk el most kész tényként, hogy van egy rakás olyan számítógépes vírus, ami, ha bejut a gépünkre, elég sok pénzt tud hozni az alkotóiknak például az online banki hozzáférési adatok ellopásával, vagy egyszerűen azzal, hogy egy világméretű spamhálózat tagjaként fogja be a hardvert.

De hogyan jut be a vírus a gépbe? Mármint hogyan cserkésznek be az alkotók egy rakás ismeretlen embert?

Na, itt jön a képbe szegény Dio. Tehát, ezek a srácok tényleg nem viccelnek: csináltak egy rakás „álhíroldalt”, ahol elhelyezték a vírust. Aztán elkezdték különféle – legális, féllegális és illegális – eszközökkel manipulálni a Google találati oldalait, úgy, hogy a pl. „ronnie james dio death” kulcsszavakra az ő oldalaik jöjjenek fel elsőként a találati listában. Aki tehát kíváncsi volt RJD halálának körülményeire vagy magára a hírre, az beütötte az elég nyilvánvaló keresőszavakat, rákattintott a találati oldal valamelyik linkjére, és már be is szívta a vírust (már ha a gépén nem volt megfelelő vírusirtó, tűzfal, várárok, szögesdrót meg egyéb bizbaszok).

Alapvetően két dolgot kell elismerni. Egy: ez nagy köcsögség volt. Kettő: de nagyon okos dolog is. A srácok két nagy alapigazságra jöttek rá.

Az emberek türelmetlenek. Türelmetlenné tette őket a XXI. század, az internet és az információs túlkínálat. Lehetne most orrvérzésig Gibsont idézni, meg mondjuk olyan luddita mantrákat ismételgetni, hogy az internet tönkreteszi az ember életét, de a tény akkor is tény marad: tartalomtúltengés van. Ki akar újságolvasással tökölni? Ki akarja megvárni a félhetes híreket? Két kattintás, és megvan minden. Akármilyen témáról is legyen szó. Éppen ezért

az emberek óvatlanok. Óvatlanná tette őket a Google, a szélessáv és az olcsó hardver. Sokak számára nem létezik a „megbízható forrás” fogalma, sokak számára pedig egyenesen zavaros maga a „forrás” mint fogalom. Az információ instant itt van, mert beütöm a gugliba, hogyaszongya „roni dzsémsz dió” meg „hulla” és jön egy rakás kék link, az egyikre rákattintok, és elolvasom gyorsan, hogy mikor, hogyan, hol és miért halt meg a csávó. Kéttized másodperc múlva már gőzöm sincs, hogy hol olvastam a hírt. Mindegy, honnan, csak tudni –

az emberek információra éhesek. (Ha az „éhes” kifejezésnek lenne egy pejoratív párja, úgy, mint az „enni” kifejezésnek a „zabálni”, akkor azt használtam volna.)

Szóval az arctalan vírusíró srácok felismerték, hogy az emberek többségének gyakorlatilag annyira beépült a mindennapi rutinba a Google meg az agyatlan kattintgatás, mint a levegővétel. Felismerték, hogy – legalábbis ebben a témában – a puszta információelsőbbség számít, nem a forma, nem a tartalom. Tudják, hogy néhányan már odáig eljutottak, hogy nem a böngészősávba írják be egy-egy megnézni kívánt oldal címét, hanem a Google keresőablakába.

Megértették, hogy a hírelsőség a lényeg. És kihasználták Dio halálát (meg még egy rakás másik témát, lehet csemegézni), hogy eljussanak a céljukig.

Persze most én is kihasználtam Dio halálát azzal, hogy ezt használtam apropóként egy ilyen eszmefuttatás leírásához, linkeltem egy csomó oldalt, hogy relevánsnak tűnjek, mea culpa.

Facebook – mire jó még?

2010. május 18. kedd

Egy újabb ékes példája, mi mindenre használja a legújabb generáció a Facebookot.

Nyers fordítás: "Elfogyott a wc-papír. Valaki jöjjön megmenteni. Az iskola hátsó vécéjének harmadik fülkéjében vagyok. Köszi!" – és mindezt mobilos Facebook alkalmazásról.

Ennek a generációnak már természetes, hogy mindent ezen a csatornán, felületen oszt meg, így biztosak lehetünk benne, hogy az illető is „megmenekült”, még becsöngetés előtt, hiszen társai is hasonló aktivitással posztolnak és olvassák az üzeneteket. :)

Még ha ez félig-meddig poén is, az üzenetét komolyan kell venni, hiszen ez a példa is azt bizonyítja, akik már beleszülettek, szinte éjjel-nappal a Facebookon lógnak, vitathatatlan ennek az ereje.

Vagy itt van például ez a példa, mobiltelefon híján így is lehet segítséget kérni:

Nyers fordítás: "Fent ragadtam a tetőnkön. De hülye vagyok. Találtam vezeték nélküli kapcsolatot! Beengedsz?"

A www.failbook.com oldalon egyébként sok hasonló, megdöbbentő és vicces Facebook szösszenet található, a téma kifogyhatatlan, és elképesztő, pár év alatt ez mennyire megváltoztatta a fiatalok csevegési szokásait. Ez persze itt Magyarországon még kialakulóban van, de ezentúl résen leszek, bekészítettem egy tekercs wc-papírt, és már várom, mikor kell valakit megmentenem! :)

Eljött az idő…

2010. május 5. szerda

…, hogy megváltoztassuk végre cégünk internetes bejáratát, újragondoljuk honlapunk struktúráját, tartalmát, küllemét. Ami itt látszik, az már az új.  Szoktam példálózni vele, hogy a vállalati weboldal olyan, mint a gyár udvara, ahová a bajszos portásbácsi jóváhagyása nélkül is beléphet bárki érdeklődő.

Szóval eljött az idő. A Ferling PR munkája, teljesítménye, szolgáltatásainak minősége már jó ideje messze nem az alapító – tulajdonos – ügyvezető személyes tudásáról és felkészültségéről szól (az általa képviselt és meghonosított szellemiségről még remélhetően azért hosszú ideig), hanem arról a csapatról, amelyik felnőtt, összeállt, és hosszú évek óta nagy önállósággal, felelősséggel, fegyelmezetten és lelkiismeretesen dolgozik. El kellett hát tüntetni a frontvonalról az ügyvezetőt középpontba helyező fotót.

A vizuális arculati változás ennél persze sokkal szélesebb körű: Verdanára cseréltük a Garamond betűket, és nyomtatványaink, szövegeink is tükrözik a folyamatos fiatalodást, plusz már a Facebookon is megtalálható a vállalatunk.

„A Nagy Szomszédok teszt alapján te vagy Lenke néni” – too much information?

2010. március 31. szerda

„Nem láttad még a képeket? De hát feltöltöttem iwiwre. Vagy facebookra? Hol is írta a barátnőm azt az albérlet hirdetést, twitteren, msn-en?”

S. M. Olivér újabb napra ébredt, újabb események történtek vele, ezért gyorsan updatelte a Facebook státuszát, megosztott egy gondolatot a Twitteren, feltöltött képeket az Iwiwre, írt egy kommentet az egyik kedvenc blogjába, és elindult dolgozni. S. M. Olivér létezik? Ha mindenkivel mindent mindenhol meg akarunk osztani, szépen lassan beleőrülünk. Vagy legalábbis a szabadidőnk jó részét ezzel fogjuk tölteni.

Pár napja jött ki a Google is a saját megoldásával: a Google Buzz sorsa, azaz az ítélet a felhasználók kezében van. Kevesen akarnak végtelen számú profilt létrehozni, és végtelen számú helyen gyűjteni az ismerőseiket, követőiket, virtuális csevegő-társaikat. A felhasználók pedig nem fognak egyik napról a másikra elvándorolni egy másik felületre, ott hagyva eddig felépített információbombájukat, elhagyva azt a fészket, ahol körülbástyázták magukat ismerőseikkel, ahol biztonságban vannak. Néhány hálózat sorsa azonban óhatatlanul is megfordul majd, mint ahogyan egykor virágzó városok is ma már üresen állnak. A pezsgő mindennapokat a kihalt üzenőfalak, a hónapoknál is hosszabb utolsó belépési idők, és a friss bejegyzések hiánya fogja felváltani. Persze van olyan eszköz, ami el sem jut idáig, de a döntés a tömeg kezében van, nekünk pedig ismernünk kell ezeket a döntéseket.

Minden blog és szakmai fórum attól hangos: hogyan kezeljük ezeket a rohamosan fejlődő, egyre nagyobb népszerűségnek örvendő közösségi oldalakat. Előbb utóbb igaz lesz a közhely is, aki lemarad, az kimarad. De honnan, miből?

Az SMO-nak azonban nem lehet ész nélkül nekiesni, nem szégyen bevallani, ezt is meg kell tanulni, ki kell tapasztalni. Ahogyan azt is, hol érdemes elindulni, melyik közösségi csatornákat kell használni, azaz „merre vándorol éppen a csorda”.

Az eredményesen webkettező cégek már megtalálták a siker egyik kulcsát, és ez nem titok: aktív párbeszéd. A kluboknak, csoportoknak, felhasználóknak élniük kell. A kérdésekre válaszok kellenek, a folyamatos érdeklődés fenntartására, híreket, érdekességeket kell megosztani. Persze nehéz általánosítani, de nem lehetetlen egyszerre használni ezeket, csak kell valaki, aki a „szülés” után is marad, életben tartja ezeket az eszközöket.